IRTA
DEGRÉALAJOS.
ELSŐ KÖTET.
BUDAPEST.
PFEIFER FERDINANDKIADÁSA.
1883.
Budapest, 1883. AzAthenaeum r. társ. könyvnyomdája.
A vándor, hajnal óta kiállott fáradalmai után, alkonyatkor hamegpihen, elmerengve nézi a leáldozó napot, s elgondolkozik azonbenyomásokon, amiket utjában a tájak, események s viszontagságoklelkére tettek. Azután behunyja szemeit, hogy álomba merüljön.
Én is fáradt vándor vagyok, napom már leáldozik, s nem sokárabehunyom szemeimet, hogy elaludjam – örökre. Én is elgondolkozom abenyomásokon, miket az élet utain mindenféle események sviszontagságok lelkembe véstek. Ezekből akarok töredékeketelőszedni. Nem irok én történelmet, naplót vagy emlékiratokat; éncsak egyszerün visszaemlékezéseket szándékozom festeni.Történelmeket, emlékiratokat szerzettek nagy irók, nagy emberekről,állami viszonyokról, magas közügyekről, de a mindennapi életről, azifjuságról s az alsóbb rétegekről alig emlékezett meg valaki, pedighadsereg nélkül nincs tábornok; apró csavarok nélkül nincsnagyszerü gépezet; lelkesült közvélemény nélkül nem aratnak diadalta nagy eszmék.
A történészek s emlékiratok szerzői lefestették a magasztosalakokat hiven, müvésziesen, kiemeltek minden dicső mozzanatot, deképeik mégis kiegészitlenek, mert nem törődtek a háttérszinezéssel, melyből a főalakok csak jobban kidomborulnak, s eszinezés azon elem, amelylyel meg lehetett csinálni az 1848-at.-2-
A mult nemzedék ifjusága megérdemli, hogy egy lap számára isfenn legyen tartva ott, hol a közelmult nagy időkről van szó.
Mi zajban nevekedtünk, s vihar közt lettünk férfiakká.
Megdöbbenve gondolok vissza, hogy azon időből, midőn – mintszegedi bölcsészethallgatók – kissé emelkedettebb dolgokkal iskezdtünk foglalkozni, s érdeklődtünk az irodalom iránt, midőnPálffy Albert az utczán egy urat mutatott, a ki látta Vörösmartyt,s a kinek én azután mindég egész tisztelettel köszöntem, csakazért, mert látta Vörösmartyt, mondom, azon időből, az akkoripályatársak közül ma alig tudok még kettőt-hármat az életben.Sokat, nagyon sokat elsepert a vihar, a csatatér, számüzetés, bitó,búbánat, üldöztetés, meg a kor is irtóztató aratást tőn.
Szegeden nem volt megyeház, s igy közgyülés sem, a politikábóltehát többet nem tudtunk, mint azt, hogy Klauzál Gábor hiresszónok, de nem hallottuk soha, s hogy Kárász az alispán; ez utóbbitcsakis azon ötletből, mert egy adoma keringett róla, t. i. Forgáchfőispánnal elég barátságtalan viszonyban volt, történt, hogy együttsétáltak a Tiszaparton, gyönyörködve a halászok munkáiban. Egyikhalász hálóját kihuzva, a ficzkándozó halakat szedegette elő.Forgách – valószinüleg azon indulatból, hogy sétáló társát sértse –megjegyezte a halra: ejnye, beh hitvány kárász! (egy neme a tiszaihalnak) Kárász pedig rögtön visszavágott: biz azt minden dib-dábforgácsnál meg lehetne sütni. Ez tette őt előttünk nevezetessé, nameg igen nagy sarokháza volt a főtéren.
Nem tudom, a levegőben volt-e valami, vagy csak -3- a vérünknyugtalansága okozta, de annyi bizonyos, hogy nem fértünk meg abőrünkben, s majd huszárnak csaptunk fel tömegesen – néhány ott ismaradt – s alighogy reklamált a tanodai igaz