JÓKAI MÓR
UJABB REGÉNYEI
JOCUS ÉS MOMUS
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
IV. VÁCZI-UTCZA I.
1893.
JÓKAI MÓR
JOCUS ÉS MOMUS
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
IV. VÁCZI-UTCZA I.
1893.
Budapest, Rudnyánszky A. könyvnyomdájából.
I. Ferencz és az öreg Tolnay.
Kedélyes, jó ember volt az öreg Ferencz császár. Ha félre csapott ócska kalappal, kopott öltözetben végig sétálta a bécsi utczákat, a legnagyobb uraktól, le a legutolsó zsemlyés kofáig, a legnagyobb tisztelettel köszöntek az öreg „Franzl“-nak, ki azután a legjártasabb bécsi fiakker-dialectusban nem is késett a legnyájasabban viszonozni a szívből eredő üdvözleteket. Hanem bizony, a milyen egyszerűnek látszott ő felsége, volt ám azért elég sütnivalója s a mellett ördöge az általunk igen tisztelt Metternich, a kit a bécsiek elkereszteltek „Franzel’sein Minimax“-nak; ezen szellemdusnak távolról sem mondható elnevezést a Praterben előadni szokott hydrostaticai játékokból meritvén. Bezzeg rend volt a birodalomban; féken voltak a garázda „liberálisok“ s ha valami „malefux Schreier“ szólt is valamit a dolognak nem legjobb menetéről, Ferencz stereotyp mondásával replikázott: „Lassts den Kerl nur schreien, van er nur zohlt“. Aztán ha valami kéréssel járultak hozzá, ő sohasem tagadta meg azt egyenesen, hanem „mir vern so szégn“-nel bocsátotta el őket. De kifogott ám rajta egy jó magyar ember: az öreg Tolnay; igaz, hogy ki nem fogott volna rajta, ha nem segíti őt az öreg Krammer, a [Pg 10]philosophus korcsmáros.
Annak pedig a következőképen esett meg a sora.
Előre is megjegyezzük, hogy az öreg Krammer bécsi polgár volt; tehát már eo ipso goromba humoru gyerek, ki azokat a „patsete“ magyarokat ugyancsak szerette rászedegetni, de mindamellett nem volt oly nagy ellenségünk, mint a mostani „vámkérdéses szomszédok“. Néha szolgált jó tanácscsal is.
Történt pedig, hogy egy este jó képü magyar vendég szállt be a mi spieszburgerunk házába. Éhes lévén, rögtön a falatozás mesterségéhez fogott. Amint igy csendesen eszegél:—nagy auctoritással föltett sapkával, kezeivel a nadrágzsebekben, oda lép az öreg Krammer és minden hepczia nélkül rákezdi az angyalok nyelvén: „Wer szansz ten, wan i fragn terf, und woász szuchensz ten tader“. (Kicsoda az ur, ha szabad kérdeznem s mit csinál itt.)
A mi atyánkfia erre visszanéz s látva korcsmáros urunk jelenlétét, becsülettudván felel:
„Ik szájn Tolnay de Tarnocz, und Procesz kvinnen bei Mojesztét“. (Én Tolnay vagyok s pörömet ő felségénél meg akarom nyerni.)
„Da gegensz czausz schlófe, der wird ihna szagn: „ja ja mir vernsz so szégn“—und wird drausz szein a groszszer Schmirkas“ replikázik rá a német. (Menjen aludni akkor, az majd azt fogja mondani: „igen, igen majd meglátjuk“ s utóvégre is nagy semmi lesz a dologból.)
Tolnay uram erre nem szólt semmit, de jól megjegyzé a hallottakat. Másnap gálában beállit Ferenczhez s előadja az előadandókat. A mint elvégezte, a császár rittig azt felelte: „ja ja mir vernsz so szegn“, [Pg 11]s jelt adott a távozásra.
—„De ik bite“ mondta erre Tolnay uram „won Mojesztét szógn „mir vernsz so szegn“, da n