A tartalomjegyzék a 335. oldalontalálható.
Ambrus ZoltánMunkái
x. kötet
– Kisasszonyok – szólt a színiiskola énektanárnője – értsenekmeg jól! Önök közül valaki, bizonnyal tréfából, eldugta VidrayKamilla kisasszonynak a gyémántgyűrűjét. Kérem, hogy ez a valakijelentkezzék. A tréfa mindenesetre rossz tréfa volt, mert az ezerkorona értékű gyémántgyűrűkkel nem szokás tréfálni. De senki se fogkételkedni benne, hogy az illető csak ijesztgetni akarta Kamillakisasszonyt. Ezt azért mondom, mert úgy képzelem, hogy a rossztréfa elkövetője már megbánta a dolgot, s most csak azért nem akarjelentkezni, mert attól tart, hogy valami egyébbel fogjákgyanúsítani. Biztosítom az illetőt, hogy nem kell tartaniasemmitől; senki se fog róla rosszat gondolni. És most kérem agyűrűt!
Semmi felelet. Minden szem arra a tájékra nézett, a hol Kamillaült; a gyanú mindenekelőtt azokra irányult, a kik a meglopottszomszédságában ültek. A gyanúsítottak előbb egymást kérdezgették apillantásaikkal, aztán messzebb ülő társaikra néztek, a kik a némakérdésre szintén csak néma kérdéssel feleltek. Kamilla volt azegyetlen, a ki nem nézett senkire. Tekintete a hangjegyfüzeténpihent, a melyet czeruzájával -4- ideges gyorsasággal, de halkankoczogtatott, jeléül, hogy uralkodni akar magán és elfojtja aharagját.
A énektanárnő megismételte a kérdését:
– Kisasszonyok, ki dugta el a gyűrűt?
Semmi felelet. Csak a szemek beszélnek; kérdezősködnek,tanakodnak, vizsgálódnak tovább.
Az énektanárnő még egy darabig várt, aztán ujra megszólalt:
– A gyűrűt a föld nem nyelte el; itt kell lennie. Tessékmegke