Molnár Ferenc
BUDAPEST
1901
Révai és Salamonkönyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.
Bródy Sándornak
– Ez kérem hurut, még pedig a tüdőcsúcsban – mondta azorvos.
Aztán hozzátette:
– De azért ne ijedjen meg.
Egy ifju állt előtte, övig meztelenül. Nagy karosszéken hevertindigókék kabátja és rózsaszinű, kékcsikos inge. Öltözéke tehátarra engedett következtetni, hogy bankhivatalnok, ötven-hatvanforint fizetéssel, s ugy indigószinű kabátját, mint gyönyörű ingéthitelbe vette. Maga a fiu teljesen jelentéktelen figura volt. Olyanrendes váci-utcai és Andrássy-uti arc, aminőt vasárnap délelőttezen a két korzón százával látni. Természetesen különbséget kelltenni a koronaherceg-utcai korzó ifjai és amazok közt; akoronaherceg-utcaiak barnára égett szép szál legények, diskrétenöltözködnek, de alapjában véve éppúgy viselkednek az utcán, mint aváci-utcaiak. Onnan ismerni meg őket főleg, hogy a homlokuknak csakaz alsó, a szemöldök -6- fölé eső részét égette le a nap. A felsőfele tiszta fehér. Ez az evezős-egyletek kis sapkáitól van. Aváci-utca és az Andrássy-út ifjai vagy egészen fehér vagy egészenbarnára sült homlokkal járnak. Őket ugyanis nem veszik be azevezős-egyletekbe. Ez azért van, mert ők nem tartoznak a pápa alá,bár leghőbb vágyuk ez volna. Szegények, ők minden lehetőtelkövetnek: nem járnak a zsidó templomba, megmagyarositják anevüket, szidják az izraelitákat, barátkoznak szegény, eladósodottkáplánokkal, agrárius, klerikális elveket vallanak, s maguk közt őkis alakitanak evezős-egyleteket szalonképes hiten levő elnökkel smerev exkluzivitással – de mindhiába. Még az se használ nekik, hogya legtöbbjük huszárönkéntesnek megy. A hadseregben van malicia: egypesti huszárezredet megtett semita-ezreddé s a jó fiuk ott egymásközt vannak.
Az indigókabát és a gyönyörű ing tulajdonosa ehhez a csoporthoztartozott. A homloka egészen fehér volt, s ez majdnem annyikeserüséget szerzett neki annak idején, mint most az orvos kissésajnálkozó kijelentése.
– Orsovai úr, önnek Abbáziába kell utaznia. A tüdőcsúcs-huruttalnem lehet tréfálni.
Orsovai úr úgy állott előtte meztelen felsőtesttel, mint valamiáldozatra szánt barom. Olyan hangon beszélt, mint aminőn a halálraitéltek felelnek a -7- bíró ama kérdésére, hogy mi a megjegyzésüka halálos itéletre.
– Mi az, tüdőcsúcs-hurut? – kérdezte. – Hát van egy tüdőcsúcs?Nem is tudtam.
– Azt akarja, hogy előadást tartsak róla? Menjen Abbáziába ésott gyógykezeltesse magát. Ha komplikációk nem lesznek, nem is kellsokáig maradnia.
Azzal búcsúképpen még koppantott egyet-kettőt az ifjúmellén.
Orsovai úrnak most már elment a kedve a csevegéstől. Fölvettegyönyörű ingét és a piros-kék schottisch nyakkendőt. Aztán belebujtaz indigókabátba, s egy pillantást vetett a tükörbe. A tüdőcsúcstóleltekintve, nagyon meg volt elégedve a testével. Csinos fiúnaktartotta magát. Mondom, semmi különös nem volt rajta. Egy kisbajusz, egy kis pofaszakáll, rendes orr, szürkésbarna szem, simárafésült, baloldalt elválasztott haj. Olyan arc, amely csak ilyenrendőri ízű leirást érdemel.
– Mivel tartozom, doktor úr?
A doktor ujjaival dobolt az asztalon s lesütött szemmelfelelt: